Képzeld el, hogy léteznek parányi, molekuláris méretű gépek, amelyek nemcsak dolgozni tudnak, hanem önmagukat is lemásolják. Nem fáradnak el, nem unatkoznak, nincs lelkiismeret-furdalásuk. Egyetlen „céljuk” van, újabb és újabb másolatokat készíteni önmagukról, miközben a környezetük anyagát erre a célra felhasználják.

Miközben végigmegyünk ezen a történeten, látni fogod, a „világot megevő nanogép-raj” klasszikus képe a mai tudás szerint kevéssé valószínű. De a mögötte rejlő gondolat - az önmagukat sokszorozni képes rendszerek feletti irányítás elvesztése - a szintetikus élőlények és az önreprodukáló számítógépes programok korában aktuálisabb, mint valaha.

A „Szürke Maszlag” kifejezés K. Eric Drexler nevéhez kötődik, akit gyakran a molekuláris nanotechnológia egyik alapító alakjaként emlegetnek. 1986-ban megjelent könyve, „A teremtés motorjai - A nanotechnológia eljövő korszaka” azt vizsgálta, mire lennénk képesek, ha az anyagot atomról atomra tudnánk rendezni.

Drexler ezt a végállapotot nevezte „szürke maszlag”-nak, egy élettelen, homogén masszának, amely felváltja a földi élet sokszínűségét. A könyvben maga a kifejezés csak egy-két bekezdésben jelenik meg, mégis ez sokkal jobban megragadt köztudatban, mint a nanotechnológia számottevően pozitív lehetséges alkalmazásai.

A fogalom népszerű elterjedésében nagy szerepet játszott az Omni magazin egyik 1986-os cikke, amely leegyszerűsítve, látványos képekkel tálalta a nanotechnológiai apokalipszist. A széles közönség ezután a nanotechnológiát nem finom gyártástechnikával, hanem „mikroszkopikus gyilkos robotokkal” azonosította.

Drexler később kifejezetten megbánta, hogy ilyen formában fogalmazott. A 2000-es évek elején már arról beszélt: bárcsak soha nem használta volna a „szürke maszlag” kifejezést, mert elvitte a figyelmet a nanotechnológia valódi, hasznos lehetőségeiről, és túlzott, gyakran irracionális félelmeket szított.

A „kontroll nélkül szaporodó rendszer” témája már jóval Drexler előtt megjelent a tudományos fantasztikus irodalomban. Ezek a regények nem egyszerűen szórakoztatni akartak, sokszor nagyon is komolyan vett gondolatkísérletek voltak arról, hogyan reagálna az emberi társadalom egy elszabadult replikátorra.

Az ilyen művek - kiegészülve filmekkel és játékokkal - nagyban befolyásolták, hogyan gondolkodnak az emberek a nanotechnológiai kockázatokról. A fikció sokszor sötétebb képet festett, mint amit a tudomány indokolt, de arra kényszerítette a kutatókat, hogy komolyan vegyék a „mi van, ha…?” kérdést.

A szürke maszlag tudományos megítélésének egyik csúcspontja a Drexler-Smalley vita volt a 2000-es évek elején. A kérdés egyszerűen hangzik, de óriási a tétje. A fizika törvényei egyáltalán lehetővé teszik-e az atomi pontosságú, univerzális „összeszerelő” gépeket?

Drexler álláspontja - gépek a molekulák között:

Smalley válasza - „vastag ujjak” és „ragadós ujjak”. Richard Smalley, Nobel-díjas kémikus, két szemléletes hasonlattal támadta ezt a víziót.

Smalley végső következtetése az volt, az a fajta mechanikus nanorobot, amelynek apró kezei atomokat pakolgatnak, gyakorlatilag nem építhető meg a valóságban. 

Drexler válaszul azzal érvelt, hogy Smalley egy leegyszerűsített, félreértett modell vitatkozik. Szerinte nem úgy kell elképzelni a nanogépet, mint egy kicsinyített emberi kezet, hanem úgy, mint egy reagáló molekulákat pontosan pozicionáló „kémiai csapdát”.

A mai tudományos álláspont nagyjából az, hogy a Drexler által elképzelt típusú, száraz, vákuumban működő mechanoszintézis elvben lehetséges lehet, de a megvalósítás sokkal távolibb és bonyolultabb, mint azt a 80-as évek optimista víziói sejtették. Ezzel együtt a vita rámutatott, a természetes, földi környezet (nedvesség, por, hőingadozás) nagyon ellenséges egy ilyen rendszer számára. A „véletlenül létrejövő” szürke maszlag fizikai okokból rendkívül valószínűtlen.

Ha elfogadjuk, hogy elvben létezhetnek önreprodukáló nanogépek, a következő kérdés az, hogy milyen gyorsan tudnának terjedni. Itt lép be a képbe a hőtan és az anyagellátás kérdése.

Ahogy mélyült a gondolkodás, világossá vált: a „szürke” jelző túl kevés. A szakmai beszélgetésekben kialakult egyfajta színkódolt felosztás, amely különböző típusú önreprodukáló veszélyeket jelöl.

Ez a felosztás segít megérteni, hogy nem minden önreprodukáló rendszer egyforma. Más a kockázat, ha egy baleset miatt szabadul el valami, és megint más, ha szándékosan, pusztító céllal tervezik.

A kutatók és intézmények - például a Foresight Institute - időben felismerték, hogy a védelemnek nem csak utólagos szabályozásból kell állnia. A biztonság legjobb formája az, ha a rendszerek magába a technológiába építik be a korlátokat.

Ha a megelőzés mégis kudarcot vall, és egy önreprodukáló rendszer kiszabadul, elszabadul, akkor már a katasztrófa elkerüléséről beszélünk. Ilyen esetekre is vannak, lennének megoldások.

Az egyik oldalon ott a megnyugtató rész. A klasszikus forgatókönyv - önmagukat másoló mechanikus nanogépek, amelyek napok alatt felfalják a világot - a mai tudományos ismeretek alapján nagyon valószínűtlen. A hőtermelés, az anyagellátás, a nanoszintű mozgás sajátosságai mind akadályozzák az ilyen gyors, észrevétlen világvégét. A Drexler-Smalley vita és a hőtani elemzések együtt abba az irányba mutatnak, hogy „véletlen” szürke maszlag-katasztrófa sokkal inkább régi sci-fi, mint reális forgatókönyv.

A másik oldalon azonban ott a nyugtalanító rész. A kockázat nem tűnt el, csak átalakult. A veszély ma sokkal inkább a zöld és a láthatatlan „virtuális” maszlag irányába tolódott el. A szintetikus biológia és a génmódosítások olyan élőlényeket hozhatnak létre, amelyek könnyebben szaporodnak, mint a természetes fajtársaik, és kiszámíthatatlan ökológiai következményekkel járhatnak. A mesterséges intelligencia és az önmagukat másoló programok pedig a digitális térben hozhatnak létre olyan „maszlagot”, amely a gazdasági és energetikai rendszereket terheli túl.

A védekezés kulcsa nem a teljes tiltás - mert egy olyan világban, ahol az eszközök egyre olcsóbbak és elérhetőbbek, a tiltás sokszor csak a felelősségteljes szereplőket köti meg. A valódi válasz a tudatos tervezés, olyan architektúrák, amelyek elválasztják a gondolkodást a végrehajtástól, beépített függőségek mesterséges „vitaminokhoz”, genetikai tűzfalak és fizikai elzárás.

A „Szürke Maszlag” ezért ma már elsősorban nem egy konkrét nanotechnológiai forgatókönyv neve, hanem figyelmeztetés. Arra emlékeztet, hogy minden olyan rendszer, amely képes önmagát sokszorozni, hordozza magában az irányítás elvesztésének kockázatát, legyen szó nanogépekről, módosított vírusokról vagy önállóan működő mesterséges intelligenciákról.