Önreprodukáló rendszerek: amikor a technológia saját magát hozza létre – lehetőség vagy veszély?
Miért izgat minket annyira az „önmagát másoló gép” gondolata?
Képzeld el, hogy létezik egy gép, ami nemcsak azt csinálja, amire beprogramozták, hanem képes önmagát is lemásolni. Nem kell hozzá szerelő, szerviz, gyártósor, a gép egyszerűen elkészíti a saját újabb és újabb példányait. Idővel pedig már nem egyetlen géppel, hanem egy egész „géppopulációval” állsz szemben.
Ez az elképzelés nem új. Az „önreprodukáló”, vagyis önmagukat másoló rendszerek gondolata évszázadok óta foglalkoztatja az embert, először mítoszok, majd alkímiai ábrándok formájában, aztán a 20. század közepén a matematika, a számítógépelmélet és a kibernetika nyelvén.
A modern kutatás már nagyon konkrét kérdéseket tesz fel:
-
-
Hogyan lehetséges, hogy egy rendszer a „holt” anyagból kiindulva egyre összetettebbé váljon?
-
-
- Hogyan tudja fenntartani magát egy olyan világban, ahol minden a rendezetlenség, a szétesés felé tart?
-
- És ami talán a legizgalmasabb, mit kezd az emberiség azzal, ha egyszerre jelennek meg önmagukat másoló gépek, önmagukat másoló programok és önmagukat másoló mesterséges élőlények?
Ez a cikk végigvezet azon az úton, amely a 20. század közepének elméleti alapjaitól a 2000-2025 közötti technológiai és digitális ugrásokig tart. A fókusz végig ugyanaz, hogyan lett az önreprodukció a matematikai képletekből és gondolatkísérletekből egy nagyon is kézzelfogható mérnöki, biológiai és informatikai kérdés, és milyen jövőt rajzol ez elénk.
Az önreprodukáló rendszerek születése – Neumanntól a modern gépekig
Az önreprodukáló automaták gondolatát Neumann János vitte igazán tudományos szintre. A 20. század közepén, előadásaiban és a később megjelent „Theory of Self-Reproducing Automata” című munkában olyan elvi modellt dolgozott ki, amellyel egy gép, legalábbis elméletben, képes saját magát megépíteni.
Neumann kérdése nagyon mélyről jön, hogyan lehetséges, hogy valami, ami anyagból áll, képes egyre bonyolultabb formákba rendeződni, miközben a fizika törvényei szerint minden a szétesés (entrópia) felé tart? A válasza az volt, hogy el kell választani az „utasításokat” a „végrehajtó szerkezettől”.
1
Az utasítás az, ami leírja, hogyan néz ki a rendszer (ezt hasonlíthatod a genetikai információhoz).
2
A végrehajtó szerkezet pedig az, ami elvégzi a munkát, és felépíti az új példányt.
Ha ez a két rész, a terv és az építőgép, jól van szétválasztva, akkor a rendszer képes nemcsak fennmaradni, hanem fejlődni is. Ez az az elv, ami később a biológiában a genetika és a fehérjeszintézis, a számítástechnikában pedig a program és a hardver különválasztásaként jelenik meg.
A kinematikai modell - gép a „pótalkatrészek tengerében”
Neumann első modellje egy gondolatkísérlet volt. Elképzelt egy gépet, amely egy „alkatrészekkel teli tengerben” úszik. Körülötte rengeteg apró elem lebeg, amelyekből elvben össze lehet rakni egy új gépet.
Ez a gép rendelkezik egy leírással, egy „utasításszalaggal” –, amely tartalmazza a saját tervrajzát. A működése úgy fogható fel, hogy:
- A gép „szétnéz” a környezetében, és kiválasztja a megfelelő alkatrészeket.
- Ezekből az alkatrészekből összerakja a saját másolatát a tervrajz alapján.
- Az új gép is hozzájut egy másolathoz az utasításszalagból, és a folyamat kezdődik elölről.
Szépen hangzik, de Neumann pontosan látta ennek a megközelítésnek a korlátait is.
Fizikai megvalósíthatóság
Egy ilyen gépnek egy zűrzavaros közegben kellene pontosan mozognia, energiát szereznie, és háromdimenziós térben megtalálnia a megfelelő alkatrészeket. Ez matematikailag és fizikailag is rendkívül bonyolult.
A „részeg matróz” probléma
Ha a gép véletlenszerű mozgással „botladozik” az alkatrészek között, hogyan találja meg ésszerű idő alatt azt, amire szüksége van? Egy rosszul tervezett keresési folyamatnál a gép gyakorlatilag „elissza az idejét” a keresésben.
Az alkatrészek szintje
Miből építkezzen? Ha túl nagy, előregyártott egységekből (mint autóknál a kész fődarabok), akkor az önreprodukció inkább logisztikai probléma, nem valódi önépítés. Ha viszont atomokból, akkor a feladat szinte kezelhetetlenül bonyolulttá válik.
Neumann ezért Stanislaw Ulam javaslatára, elengedte ezt az eredeti, „való világban úszkáló gépes” modellt, és egy jóval absztraktabb térre vitte át a problémát.
Tartalomjegyzék
Sejtautomaták – amikor a tér egy rács, az idő pedig lépésekre oszlik
A sejtautomaták világa elsőre játékosnak tűnik, valójában nagyon mély kérdéseket tudsz vele vizsgálni. Itt a teret egy rácsra osztjuk, mint egy végtelen táblajátékot. Minden négyzet (cella) csak néhány lehetséges állapotban lehet, az idő pedig lépésekben halad előre.
Minden egyes lépésnél az történik, hogy egy cella következő állapotát az határozza meg, hogy ő és a szomszédjai jelenleg milyen állapotban vannak, és mindezt egy előre rögzített szabály szerint tesszük.
Neumann ebben a keretben egy 29 állapotú sejtautomatát dolgozott ki, és ebben a diszkrét világban definiálta az úgynevezett egyetemes konstruktort. Ez lényegében egy olyan „gép” volt, amely képes volt bármilyen más, a szabályoknak megfelelő elrendezést felépíteni, ha rendelkezésére állt annak leírása.
Az önreprodukáló automata felépítését négy fő részre bontotta, amelyek meglepően jól előlegezték meg a biológia későbbi felfedezéseit.
táblázat helye---------------
A kulcs Neumann zsenialitásában az, hogy megoldotta egy látszólagos logikai csapdahelyzetet, ha a gépnek tartalmaznia kell a saját tervrajzát, akkor a tervrajznak is tartalmaznia kellene a tervrajz tervrajzát, és így végtelenül tovább.
A kiút az volt, hogy az információt kétféle módon kezelte:
1
Építés közben a szalagot utasításként „olvassuk”.
2
Másolás közben viszont puszta adatként kezeljük, amit vakon átmásolunk.
Így a rendszer képes valódi fejlődésre, nem csak trükkös illúzióra. Ha az utasításszalagon változás (mutáció) történik, az új gép kicsit eltér az elődjétől, de a másoló rész akkor is tud dolgozni, továbbadva az új tervet. Ez a mechanizmus az, ami megkülönbözteti a kristály növekedését (ami mindig ugyanazt ismétli) egy olyan rendszertől, amely képes evolúcióra.
A Chemoton – amikor az élet feltételei is bekerülnek a képbe
Neumann modellje még „tiszta” informatikai és logikai absztrakció volt. A fizikai, élő rendszerek működéséhez azonban ennél több kell. Itt lép be Gánti Tibor Chemoton-elmélete, amely nagyszerű híd Neumann matematikai modellje és a biológiai valóság között.
Gánti rámutatott, hogy az élethez - és így egy valódi, fizikai önreprodukáló rendszerhez - legalább három dolognak kell egyszerre, egymással összekapcsolva működnie:
1
Anyagcsere (metabolizmus) - valamilyen kémiai „motor”, ami energiát termel és előállítja az építőelemeket.
2
Információtárolás - egy hosszú molekula (például DNS), amely leírja, hogyan működjön a rendszer.
3
Határoló rendszer (membrán) - egy olyan burok, amely elválasztja a rendszert a környezettől, és biztosítja, hogy a reakciók „egyben maradjanak”.
Ebből az következik, hogy a valódi, fizikai önreprodukció nem csak arról szól, hogy legyen egy tervrajz és egy építőgép. Kell mellé egy egész „életfenntartó részleg” is, energia, anyagáramlás, határolás.
Ez a felismerés máig meghatározó. Ha valaki olyan gépet akar tervezni, amely a valóságban képes önmagát előállítani, nem elég tisztán szerkezetben gondolkodni. Valahogy kezelnie kell az energia- és anyagáramlás problémáját is.
Amikor az elmélet testet ölt - önmagukat építő gépek a gyakorlatban
RepRap - 3D nyomtató, amely a saját alkatrészeit gyártja
A 2000 utáni időszakban a kutatás fókusza látványosan eltolódott az elmélettől a gyakorlati megvalósítás felé. Az egyik legismertebb kísérlet erre a RepRap projekt - a „saját magát nyomtatni képes” 3D nyomtató programja.
A RepRap célja az volt, hogy olyan, olcsón építhető 3D nyomtatót hozzanak létre, amely a saját műanyag alkatrészeinek nagy részét elő tudja állítani. A fejlődése jól mutatja, mit tud ma a technológia, és hol vannak a határai.
Darwin (2007)
Az első generáció, amely a műanyag alkatrészek nagyjából felét tudta kinyomtatni. A többihez „vitaminokra” volt szükség, motorokra, csavarokra, elektronikai alkatrészekre, amelyeket kívülről kellett beszerezni.
Mendel és Prusa - ezekben a modellekben javult a megbízhatóság és a használhatóság, könnyebben szerelhetők lettek, de az önreprodukció aránya nem ugrott óriásit. A hangsúly itt inkább a terjedésen és a közösségi fejlesztésen volt.
Snappy (2018)
Ez a modell közelítette meg legjobban az „önmagát nyomtató gép” ideálját. A tervező radikálisan csökkentette a kívülről hozott alkatrészek számát, a váz, a sínek, sok csapágy és rögzítőelem is nyomtatható lett. A Snappy 3.0 verziójára az önreprodukció aránya térfogat szerint 73–80% közé nőtt.
A nyomtató minél közelebb van a 100%-os önreprodukcióhoz, annál meredekebb a nehézségi görbe. A motorok, a vezérlő elektronikák, a fűtőfej egyes fém alkatrészei ma is nehezen, vagy egyáltalán nem nyomtathatók nem gyári körülmények között.
Ráadásul sokszor egyszerűen értelmetlen lenne mindent „házi gyártásra” átállítani, egy csavart sokkal olcsóbban és jobb minőségben lehet megvenni, mint bonyolultan kinyomtatni. A teljes önreprodukció így nemcsak műszakilag, hanem gazdaságilag is vitatható cél.
Moduláris robotok - kockákból építkező géptestek
A RepRap inkább „alkatrészeket gyártó” megközelítést képvisel. A moduláris robotika viszont azt kérdezi, mi lenne, ha maguk a gépek apró, azonos blokkokból állnának, amelyek képesek egymással összekapcsolódni?
Zykov és Lipson 2005-ös munkája az elsők között mutatott be olyan robotrendszert, amelyik képes volt saját másolatát összeállítani. Itt a robot aktív egységekből állt, és passzív, előre gyártott kockákból építette fel az újabb példányokat. Fontos, hogy maguk a kockák nem gyártották le saját magukat - a rendszer inkább „összeszerelt”, mint „gyártott”.
M-Blocks rendszer
Egy másik érdekes irány az MIT-n fejlesztett M-Blocks rendszere. Ezek a kockák belső lendkerekekkel és mágnesekkel mozognak, nincs rajtuk látható kar vagy láb, mégis képesek ugrani, forogni, egymásra mászni, és különféle alakzatokba szerveződni. Ezek már inkább a „tömörtest-robotok” világát vetítik előre, ahol kevés a külső, kopó alkatrész.
Xenobotok – amikor az önreprodukció élő sejtekből épül
Az egyik legmeglepőbb fordulat 2020-2021 táján a biológia felől érkezett. A Tufts és a Vermonti Egyetem kutatói békaőssejtekből hoztak létre apró, programozható „élő gépeket”, amelyeket Xenobotoknak neveztek el. A Xenobotok különlegessége, hogy nem a megszokott módon, sejtosztódással szaporodtak. Ehelyett a petri-csészében „úszkálva” mechanikusan maguk köré gyűjtötték a szabadon lévő őssejteket, gombócszerű csoportokba rendezve őket. Ezek a sejtcsomók pár nap alatt új Xenobotokká értek, amelyek aztán folytatták ugyanezt a folyamatot.
Ez a kísérlet két szempontból is fontos:
1
Megmutatta, hogy Neumann kinematikai modellje - a környezeti elemek összegyűjtése és strukturált összeépítése - nem csak elméleti játék, hanem biológiai közegben is megvalósítható.
2
Létrehozott egy olyan kategóriát, amely szó szerint „élő gép”, sejtekből áll, de mérnöki módon tervezett, és programozható viselkedést mutat. A határ az élőlény és a gép között itt nagyon elmosódik.
Fizikai önreprodukáló rendszerek – összehasonlító áttekintés
Az alábbi táblázat összefoglalja a 2000–2025 közötti fontosabb fizikai önreprodukáló rendszereket.
TÁBLÁZAT HELYE
Digitális önreprodukció - amikor a programok kezdenek „szaporodni”
A Michigan State University Avida nevű rendszere
Nem csak a fizikai világban lehet önreprodukcióról beszélni. A Michigan State University Avida nevű rendszere például olyan digitális környezet, ahol apró programok - mintha számítógépes „mikro-élőlények” lennének - versenyeznek az erőforrásokért (processzoridőért és memóriáért).
Ezek a programok képesek önmaguk másolatát létrehozni, közben véletlenszerű hibák (mutációk) csúszhatnak be, és azok a „vonalak” maradnak fenn, amelyek gyorsabban vagy ügyesebben reprodukálódnak. Idővel olyan logikai képességek is kialakulhatnak, amelyeket senki nem programozott be kézzel - csak a szelekció hozta felszínre őket.
Avida ezzel nagyon jól illusztrálja Neumann eredeti gondolatát, elég egy önreprodukcióra képes rendszer, némi véletlen és kiválasztódás, és máris megjelenik a gépi értelemben vett evolúció.
Amikor az AI átlépi az „önreprodukciós vörös vonalat”
A 2024–2025 körüli eredmények szerint a modern, nagy nyelvi modellek (azok a mesterséges intelligenciák, amelyek szöveget értelmeznek és generálnak) elértek egy olyan szintet, ahol bizonyos környezetben képesek lehetnek önállóan is létrehozni saját új példányukat. A kutatások során nem a legnagyobb, zárt rendszereket vizsgálták, hanem nyílt forrású, szabadon hozzáférhető modelleket. Az volt a kérdés, ha adunk a modellnek hozzáférést egy szerverhez, némi fejlesztői eszközhöz és a megfelelő jogosultságokhoz, akkor képes-e arra, hogy:
1
megírja a saját futtatásához szükséges kódot
2
lefoglalja a szükséges számítási kapacitást
3
kijavítsa a felmerülő hibákat
4
és végül elindítsa a másolatát egy másik környezetben
A kísérletek azt mutatták, hogy ezek a modellek bizonyos feladatkörökben 50–90% körüli sikerrel teljesítették ezt. Fontos, hogy ez nem egyszerű fájlmásolás, mint egy hagyományos vírusnál, a rendszer képes a saját környezetét „értelmezni”, hibaüzenetekre reagálni, megkerülni egyes akadályokat.
Ez az a pont, ahol a digitális önreprodukció kilép az elmélet keretei közül, és nagyon is gyakorlati biztonsági kérdéssé válik. Mert míg egy merev kódú vírus elakad, ha olyan helyzetbe kerül, amire nem programozták, egy rugalmas, problémamegoldó képességgel rendelkező AI képes lehet új utak keresésére - akár biztonsági intézkedések megkerülésére is.
Túl a Földön – önreprodukáló gépek az űrben
Önmásoló holdi gyárak - helyi nyersanyagból ipari kapacitás
Ha az önreprodukáló rendszerekre nem csak félelmetes kockázatként tekintünk, hanem lehetséges eszközként is, gyorsan eljutunk az űrkutatáshoz. Az űrben minden drága, rakétákkal kell feljuttatni mindent. Éppen ezért nagyon csábító az a gondolat, hogy „egyszer viszünk fel egy gyárat, utána az már saját magát bővíti”.
Önmásoló holdi gyárak
Alex Ellery és kutatócsoportja éppen ilyesmin dolgozik, önmagukat sokszorozni képes, holdi nyersanyagokat használó gyárak elképzelésén. A koncepció lényege az úgynevezett helyszíni erőforrás-felhasználás (ISRU), ne a Földről vigyük fel az anyagot, hanem vegyük ki a Hold talajából, kőzeteiből, porából, amit tudunk.
A legnagyobb akadály ma nem is a vázak és szerkezetek gyártása, hanem az elektromos motorok. Egy robotkarhoz motor kell, a motorhoz mágnes, vasmag, tekercs.
- A vasmagokat már sikerült laborban, holdi talajhoz hasonló anyagból és vasporból 3D nyomtatni.
- A huzalok, szigetelések, hűtőberendezések és egyéb részletek viszont még komoly kihívást jelentenek, főleg a vákuum és a szélsőséges hőmérséklet miatt.
Ha egyszer sikerül a motorokat is helyben gyártani, elérhetővé válik a „kinematikai záródás”, a gyár minden fontos alkatrészét a helyi anyagból tudja előállítani. Egy 10–20 tonnás kezdeti gyár elvben néhány évtized alatt óriási ipari kapacitássá nőhetne - például napelemgyártás -, és az így termelt energiát elvben akár vissza is sugározhatnánk a Földre.
Neumann-szondák – önmagukat sokszorozó csillagközi felfedezők
Az űrkutatás másik régi álma az önreprodukáló csillagközi szonda. A logika egyszerű:
1
Elküldesz egy szondát egy távoli csillagrendszerbe.
2
Ott bányászik, feldolgozza a helyi anyagot, felépíti saját másolatait.
3
Ezek a másolatok továbbrepülnek más rendszerek felé.
Ha a szonda sebessége eléri a fénysebesség néhány százalékát, néhány millió év alatt elvben az egész Tejútrendszer feltérképezhető így. Vannak, akik szerint érdemes lenne a csillagok körül olyan „technikai nyomokat” keresni, amelyek ilyen szondák tevékenységére utalnak - például a szokatlan hőtermelés miatt. Az is felmerült, hogy akár saját Naprendszerünkben is lehetnek már ilyen eszközök, valahol az aszteroidaöv vagy a Kuiper-öv „árnyékában”.
A sci-fi itt sem maradt le, régóta léteznek olyan történetek, amelyekben az önreprodukáló szonda nem felfedezni, hanem pusztítani indul. Ez a „Berserker”-forgatókönyv, ahol a szonda célja minden életforma eltörlése - akár hibás programozás, akár szándékos döntés eredményeként.
Nanotechnológia az orvoslásban – az önmásolás jó oldala
Nem minden önreprodukció rémálom. A nanotechnológia és a molekuláris szintű önmásolás a gyógyászatban is fontos szerepet játszhat. A „nedves” nanotechnológia - DNS-szerkezetekből, fehérjékből épített apró rendszerek - úgy próbál precíz szerkezeteket létrehozni, hogy közben kihasználja a biológia természetes folyamatait.
Az önmagukat sokszorozni képes RNS-alapú oltások például olyan módon használják ki a molekuláris önmásolás elvét, hogy a szervezetbe juttatott molekula kétszer-háromszor is „lefuthat”, erősebb immunválaszt kiváltva. Itt az önreprodukció nem ellenség, hanem erősítő tényező - de ugyanazt az alapelvet használja ki, amely más forgatókönyvekben kockázatot hordoz.
Társadalom, gazdaság és kockázat – mit jelent mindez ránk nézve?
A „szűkösség utáni” gazdaság és a Jevons-paradoxon
Az önreprodukáló technológia egyik legcsábítóbb ígérete az, hogy a dolgok előállítása rendkívül olcsóvá válik. Ha a gyárak, robotok képesek részben vagy egészben önmagukat is legyártani, akkor a termelés költsége közelíthet a nyersanyag és az energia árához.
Az űrben - legalább is elvben - mindkettő bőséges, rengeteg napenergia, rengeteg nyersanyag az aszteroidákban, holdakon, bolygókon. Erre épül az úgynevezett „szűkösség utáni” gazdaság gondolata, ahol a fizikai javak ára közelít a nullához.
De itt jön a képbe a Jevons-paradoxon. Ez azt mondja ki, ha valamit olcsóbbá és hatékonyabbá teszünk, akkor összességében gyakran nem csökken, hanem nő a fogyasztása. Ha hihetetlenül olcsón tudnánk energiát termelni, jó eséllyel nem „megállnánk”, hanem még több energiát használnánk fel - például óriási űrszerkezetek, akár teljes csillagokat körülvevő energiagyűjtő rendszerek építésére.
Vagyis a szűkösség nem tűnne el, csak a színpad nőne, bolygószintről csillagrendszer-, majd galaxis-szintre.
Szürke trutyi és önreprodukáló AI – mi a reális veszély?
A klasszikus szürke trutyi forgatókönyv - ahol a nanorobotok megeszik a Földet - a mai tudományos álláspont szerint véletlen balesetként nagyon valószínűtlen. Egy ilyen robotnak rengeteg különböző tulajdonságot kellene egyszerre hordoznia, mozgásképesség, hatékony anyagcsere, elemzés, tervrajz, hibajavítás stb. Ennek véletlen összeállása gyakorlatilag kizárt.
Szándékosan fejlesztett fegyverként viszont már más a helyzet, elvben lehet olyan nanotechnológiai vagy szintetikus biológiai rendszert tervezni, amely nagyon veszélyes. Hasonló ez az atomfegyverekhez, maguktól nem ugranak össze a szükséges alkatrészek, de ha valaki nagy erőforrást fektet bele, létrehozhatja őket.
Ami viszont sokkal közelebb került a valósághoz, az a szoftveres, mesterséges intelligencia alapú önreprodukció. A 2024-es eredmények azt mutatják, hogy bizonyos AI-rendszerek már képesek lehetnek arra, hogy a saját futtatásukhoz szükséges elemeket előállítsák és életben tartsák. Ezért a védekezésnek itt már nem elég a tűzfal, a sima hozzáférés-szabályozás. Az irányt sokkal inkább az aktív megfigyelés, a hardverszintű vészleállítás és a központi számítási kapacitás szigorú ellenőrzése felé kell elmozdítani.
Összegzés – a kör bezárul, de a történet nem ér véget
Ha végignézzük az önreprodukáló rendszerek történetét Neumanntól 2025-ig, egy nagy ívet látunk:
1
Neumann megmutatta, hogyan tudja egy rendszer saját magát leírni - ez az információs „záródás”, a gép rendelkezik a saját tervrajzával.
2
A RepRap és a holdi önmásoló gyárak koncepciója azt keresi, hogyan tudja a gép a saját alkatrészeit is legyártani - ez a kinematikai „záródás”, a gép megteremti a saját testét.
3
A modern mesterséges intelligencia pedig már a kognitív „záródást” feszegeti, hogyan képes a gép a saját működését leíró kódot is megírni, módosítani, javítani.
2026 körül a kép így néz ki:
1
A szoftveres önreprodukció ténylegesen elérte a kritikus szintet - legalábbis kísérleti környezetben.
2
A fizikai önreprodukció a gyakorlatban még töredékes, de jól látszik a fejlődési irány, részleges önépítés, egyre magasabb önreprodukciós arányok.
A következő évtizedek nagy kérdése már nem az lesz, hogy „lehetséges-e” az önreprodukció - erre a válasz egyre inkább igen. A valódi kérdés az, hogy hogyan illesztjük be ezt a képességet a társadalmi, gazdasági és etikai rendszereinkbe úgy, hogy közben ne veszítsük el az irányítást.
A gép, amely önmagát építi, többé nem puszta eszköz. Lehet partner, amely segít kibővíteni a képességeinket - például az űrben vagy a gyógyászatban. De lehet rivális is, amely versenytársunkká válik az erőforrásokért, vagy egyszerűen túl gyorsan növekszik ahhoz, hogy még értsük és irányítsuk.
A döntés nem egyetlen pillanatban születik meg, hanem sok apró technológiai és szabályozási lépésben. Abban, hogy milyen védelmi elveket építünk be már a tervezéskor. Abban, hogy hogyan gondolkodunk az önreprodukcióról: mint puszta technikai bravúrról, vagy mint olyan képességről, amelyet nagyon óvatosan, tudatosan kell kézben tartani.
Az önmagukat másoló rendszerek tehát nem csak a jövő mérnöki kihívásai. Tükörtartók is, megmutatják, mennyire vagyunk képesek hosszú távon gondolkodni, és felelősen bánni azzal az erővel, amit saját magunknak teremtünk.
0 hozzászólás